Kertész Péter - 2000.09.25.
Az Innen nézve (ilyen Szentendre) kezdőlapja »
Elsősorban azok a fiatalok szoktak rá a preventív éjszakai ping-pongra, az ezzel járó dumcsikra és közös programokra, akik nem tudtak magukkal mit kezdeni, s előbb-utóbb törzsdiscosokká és a drogárusok prédájává válhatnak - mondja a kortalan Dr. Faragó Sándor, aki minden bizonnyal egy új orvosi mesterséget honosít kis hazánkban. A ping-pong doki néven elhíresült gyermekpszichiátert és -szakorvost akkor ismertem meg úgy isten igazából, amikor egyszer éjfélkor felhívott, s azt kérdezte, lenne-e kedvem Kaszásdülőn ping-pongozni vele. Ma sem tudom, hogy miért lett kedvem. Az alábbi vallomás azon az éjszakán hangzott el.
*
"Négyéves korom óta gyermekorvos akarok lenni, pontosabban gyermekpszichiáter. Édesapám orvos volt Debrecenben, abban nőttem föl, hogy várják, mint egy Istent. Minden érdekelt, amit csinált. Hatéves lehettem, amikor megígérte, ha éjszaka hívják beteghez, fölkölt, és vele mehetek. Sose felejtem el, mikor az első ilyen alkalommal szekéren mentünk a tanyára. Csodálatos volt. Apám mindenféle orvosi mesterséget űzött, fogat húzott, sérvet operált, műtő volt a lakásunkban. Akkoriban nem lehetett küldözgetni a pacienst mindenhová, és nem csak a deklaráció szintjén működött az úgynevezett befejezett ellátás.
Szegény apám nehezen viselte el, hogy orvos akarok lenni, ráadásul gyermekpszichiáter, amit akkoriban még úgy mondtam: gyerekcihológus. Nem igazán tudtam, mi ez a mesterség, inkább csak éreztem, hogy a lelkileg sérült, gyámoltalan gyerekekkel akarok foglalkozni. Apám megígértette velem, hogy ha elvégzem az orvosi egyetemet, akkor legyen egy rendes szakmám, és szakvizsgázzak gyermekgyógyászatból. Előtte éveken át jártam a Lipótmező gyerekosztályára, hogy ha leteszem a szakvizsgát, ide akarok jönni. Mivel gyermekpszichiáterré csak Budapesten lehet az ember. Így aztán 30 éves fejjel egyik nap még a koraszületteknél voltam, és másnap bekerültem a felnőtt elmebetegek közé a magyar királyi tébolydába. Ahhoz ugyanis, hogy gyermekpszichiáter legyek, előbb egy évet el kellett tölteni felnőtt osztályon. Így viszont egyből bezuhantam a mélyvízbe.
Az egyik reggel, már mint szakvizsgázott gyermekpszichiáter, olyan szerencsétlenül ugrottam fel az 56-os villamos utolsó peronjára, hogy a nagy igyekezetben leestem. És akkor arra gondoltam, hogy minek ez a nagyfene rohanás, mikor nekem még rengeteg időm van. Ugyanakkor tudomásul vettem, hogy pesti vagyok: nem sietek, mégis rohanok. Ez a mentalitás átragadt rám. Azóta megállás nélkül rohanok.
Visszatérve a gyermekpszichiátriára: húszegynéhány évvel ezelőtt nem volt kurrens orvosi mesterség, most sem az. Mikor abszolváltam, jó, ha húsz gyermekpszichiáter volt az országban, s egyedül én büszkélkedhettem gyermekorvos szakvizsgával is. Akkoriban kezdtünk el kábítószerrel foglalkozni. A 70-es években jöttek be a szipus gyerekek, s őriztük őket a gyerekosztályon. Mást nem igazán tehettünk. Ezerszer megkérdezték már tőlem, tehettünk-e volna értük valamit, mindannyiszor azt válaszoltam, hogy semmit. Lenyugtattuk őket, bent voltak két-három hétig, aztán mehettek. Ez egy zárt osztály volt, mi voltunk az országos gyűjtőhelye a szipusoknak, időnként jelenteni kellett a létszámot. Sokat töprengtem azon, hogy a mai tudásommal jutottam-e volna valamire. A válasz: nem. Ezért is adtam a fejem a megelőzésre. Előfordult, hogy feltépték a linóleum padlót, hogy a megkeményedett ragasztót szagolgassák. Nem volt pszichoterápia és semmiféle előzménye az ilyesfajta ellátásnak. Olyan, hogy kábítószer, hivatalosan nem létezett, így nem tehettünk semmit ellene. Beszélni nem lehetett erről a kapitalista mételyről, és miután kiírtuk őket, sorra haltak meg a fiatalok. Évente csaknem húsz tizennyolc éven aluli gyerek. Egyszer bejött egy mama, hozta a második gyerekét, hogy az is rászokott. Az elsőszülött fia is a betegem volt, egy tanulmányi kiránduláson fagyott meg szipus állapotban.
Akkor határoztam el, hogy hagyom a fenébe az egészet, kinéztem magamnak a lakásomhoz legközelebb lévő gyermek körzeti orvosi állást Óbudán, azóta is ott vagyok. Tudják rólam, hogy kurva vagyok, mindenütt jól érzem magam és imádom a gyerekeket. A változás az volt, hogy míg a pszichiátriai osztályon órákig beszélgettem velük, a rendelőben non-stop jöttek a kisebb-nagyobb gyerekek, felhúzott inggel, azt mondták, ááá, és közben arra gondoltam, hogy én itt meg fogok hülyülni.
Kínomban rajzoltam egy malacot a receptre, hogy valami kapcsolat legyen, és odaadtam a gyerekeknek. Ebből aztán hagyomány lett, számos gyűjtő van a mamák között, akik még kislány korukban kaptak malacot tőlem, és most hozzám hozzák a gyerekeiket. Szerda este beállított a rendelésre az egyik ilyen mama a Zsuzsi lányával. Kérdeztem, mi a baj, mire ezt mondta: hál’istennek semmi, de a gyerek reggel addig nem volt hajlandó óvodába menni, amíg meg nem ígértem neki: este elhozom, hogy kapjon egy malacot. Később nyomdát csináltam, bevittem az otthon már "nemkell" játékokat egy zsákban, leraktam a váró közepére. Délután jöttek az anyukák a bölcsődében belázasodott gyerekekkel, nem volt náluk semmiféle játék. A kulcslyukon figyeltem a fejleményeket. A kicsik tudták a dolgukat, ha egyszer egy hegynyi játék kínálja magát a doktor bácsira való várakozás közben. A jól nevelt mamák próbáltak rendet tartani, hogy "ne menj oda kisfiam", "nem a tiéd", de mintha a pusztába kiáltottak volna. Mígnem egy rossz gyerek áttörte a képzeletbeli kordont és nagy örömömre elszabadult a pokol. Sok játéknak lába kelt, ezért kiírtam, hogy a felesleges játékokat hozzák be, és akkor volt megint mivel múlatni az időt.
A kollégák szent borzadállyal lesték, hogy mit találok ki éppen. Amikor például csúszdát csináltattam a váróban, annak óriási sikere lett. Volt olyan gyerek, aki kifejezetten csúszdázni jött be. A rendelési idő a játékterápia révén nem hosszabbodott meg, azért sem, mert váltáskor át kell adni a rendelőt. Én különben is gyors diagnoszta vagyok, elég hamar tudok dönteni, így jut időm a partnerkapcsolatok ápolására, amelyek során, biztos ami biztos, minden óvodás lánynak megkérem a kezét. Ha az ember öregszik, és pár évet eltöltött a szakmában, el tudja dönteni, hogy a napi hetven paciensből tíz gyerek és húsz anyuka azért jön, mert engem akar látni, mások a piacra mennek, útba esik a gyerekrendelő, amikor éppen az őrült doki van bent. Így könnyen kiszűrhető az az öt súlyos eset, akire oda kell figyelni.
Ezzel együtt nem gazdagodtam meg. Az előző feleségemet, mikor még nem volt kártyarendszer, mindig az érdekelte volna, hogy hová teszem azt a rengeteg borravalót. Nekem ez valahogy nem ment. Most viszont, hogy van 1560 kártyám, az átlag 600, tisztességes pénzhez jutok, amiből el tudom tartani a családomat.
Hat évvel ezelőtt elindítottam valamit, amiből országos mozgalom lett. A lényege az, hogy miközben javában fújdogáltak a demokratikus szelek, megjelentek nálunk is a keménydrogok, s arra gondoltam, itt csak a megelőzés segíthet. Valaki mondta, hogy az Egyesült Államokban működik az éjszakai kosárlabda liga. Egy Standyfar nevű szociális munkás arra a megállapításra jutott 1986-ban, hogy a fiatalkori bűnözés és a kábítószerkereskedés este kilenc és hajnali három óra között virágzik a legjobban, ezért ebben az időintervallumban elkezdett kosárlabda meccseket szervezni csellengő fiataloknak. Egy év alatt felére csökkentek a bűnözési mutatók a különböző régiókban. Azóta ez már az amerikai kormány által támogatott program, a különböző klubok repülővel mászkálnak az éjszakában, hogy megmérkőzzenek egymással. Baromira megtetszett nekem ez a dolog, azonmód elhatároztam, hogy én leszek a magyar Standyfar. Azzal a különbséggel - bár imádom a kosárlabdát -, hogy az éjszakai ping-pong mellett döntöttem. Három oka is volt: ez tűnt a legolcsóbbnak, kitűnően játszom, és volt egy asztalom otthon. A helyszín nem okozott problémát, a rendelőben hatalmas várók vannak, ahol este nyolctól reggelig nem történik semmi. Gondoltam, behozom a ping-pongasztalt, s uccu neki fakereszt. Az akció hosszas huzavonával kezdődött, miután valóban óriási probléma, hogy lehet-e éjszaka egy üres teremben bármit is csinálni. Végül a saját szakállamra belevágtam, mint utóbb kiderült: Európában elsőként. Tudtam, hogy semmi baj nem lesz belőle, aláírattak velem egy papírt, miszerint a vagyonommal vagyok felelős, ha történetesen beszivárognak éjnek évadján a gengszterek.
Elkezdtünk a védőnőkkel ping-pongozni péntek és szombat éjjel, az ablakon át egyre többen nézték, hogy ugrálunk az asztal körül. Az első alkalommal nem jött be senki, a második hétvégén négyen csatlakoztak, azóta átlag 30-40-en, de voltak már százan is. Elsősorban azok a fiatalok szoktak rá az éjszakai ping-pongra, az ezzel járó dumcsikra, közös programokra, akik addig nem tudtak magukkal mit kezdeni, s előbb-utóbb törzsdiscosokká és a drogárusok prédájává válhatnak. Egy ideje új helyen nyomulunk, az országban számos településen ping-pongoznak megannyi személyiség- és egészségkárosító tevékenység helyett. Több hazai és nemzetközi éjszakai bajnokságon vagyunk túl, s úgy tűnik, hogy az aktuálpolitikától függetlenül rokonszenv nyilvánul meg az ügy iránt. Egyetlen példa erre: egy ízben Demszky Gábor főpolgármester mérkőzött meg a zöld asztal mellett Deutsch Tamás, akkor még leendő ifjúsági és sportminiszterrel. Nem emlékszem, hogy ki győzött akkor, de szívesen adnánk lehetőséget akár évente többször is a két érdemes férfiúnak a visszavágóra.
Az első három évben minden este kilenctől hajnali kettő-háromig, de volt hogy reggel hatig a gyerekekkel voltam, akik között szép számmal előfordulnak felnőttek is. A feleségem és a kislányom eléggé megszenvedte a tartós távollétemet. A hétvégi éjszakázásokkal végül azért hagytam fel, mert kitűnő munkatársaim lettek, akik - bár továbbra is én vagyok a bandavezér - nélkülem is boldogulnak. Standyfar meghalt már hat éve, de a fiatalok ugyanúgy kosaraznak éjszakánként Amerikában, mint az ő idejében. Medikus koromban elkapott a folyosón a szemész Kettesi professzor, aki ötszáz könyvet írt, és azt kérdezte, melyiket tartom a legjobb művének? Mielőtt sorolni kezdtem volna az általam ismerteket, ezt mondta: Az, fiam, hogy ha én elmegyek, nem fogok hiányozni senkinek, mert méltó utódokat neveltem.
Olyan ez, mint a szentendrei és a leányfalui szúnyogok viszonya. Az egyik önkormányzat írtja őket, a másik nem. Az irtatlan szúnyogok viszont nem tartják be a közigazgatási határokat, és átröpködnek a szomszédos településre. A kábítószer és a bűnözés is ilyen, nem ismer határokat. Hiszek abban, hogy lehetséges a fiatal generáció éjszakai szórakozási kultúrájának a megváltoztatása. Ezért lett leküzdhetetlen mániám, hogy mozgalmasítom az éjszakai ping-pongozást. Évekig jártam az országot egy videó-kazettával, amelyen a különböző televíziós felvételeket rögzítettem. Minden olyan rendezvényre betoppantam, ahol fiatalokkal foglalkoztak, és lejátszottam a negyedórás felvételt. Bárki meggyőződhetett róla, hogy ugyanolyan srácok püfölik a labdát, mint ők, meg egy öreg bohóc. Általában olyan emberek harapnak rá, hogy a pátriájukban éjszakai ping-pong klubot hozzanak létre, akiknek ugyanazt az őrületet látom a szemükben, mint borotválkozás közben reggel a tükörben."
(Népszava)
Az Innen nézve (ilyen Szentendre) kezdőlapja »
|